A beszédben a kisugárzott beszédhang amplitúdójának nagyságát a gégében keletkezett alaphang (zönge) amplitúdója határozza meg. Ha hangosan beszélünk, a zönge amplitúdója nagy, ha halkan, kisebb. Ez tehát személy és stílus függő. A kisugárzott beszédhullám amplitúdója állandóan változik. Ezt mutatja a hangintenzitás-idő függvény.
A beszédhangok egymáshoz viszonyított intenzitása egy adott közlésen belül viszont akaratunktól függetlenül jön létre és általában 30 dB-es sávban valósul meg. Ez a relatív hangerősség (specifikus intenzitások, vagy hangzóssági skála), amely azt mutatja meg, hogy a beszédhangok egymáshoz viszonyítva általában milyen hangerősséggel vannak jelen a kiejtett mondatban normál hangerejű, közlő beszéd során. A kisugárzott beszédhang relatív intenzitása az artikuláció függvénye. A leghangzósabb magánhangzó az á, mivel itt a szájnyílás nagy és semmilyen akadály nincs az artikulációs csatornában. A legkevésbé hangzós magánhangzó az i, amelynek az ejtésénél leszűkül a belső szájüreg. A mássalhangzók általában kevésbé hangzósak, mint a magánhangzók. Itt változatos a kép. A leghangzósabbak az s, sz réshangok, a legkevésbé hangzós a h.
Ezeken a hangerősség szinteken akaratlagosan változtathatunk és változtatunk is a beszédképzés során (például ha ki akarunk emelni valamit a mondanivalónkból, akkor megemeljük a hangerőt az adott szótagon, szón).